OROSZ KRIMIK

„– Értse meg – folytatta hevesen tábornok –, minden olyan történet, amely arról szól, hogy nem piszkítjuk be a kezünket – úttörőknek szóló mese. Maga is KGB-tiszt volt, maga is nálunk szolgált, és tisztában kell lennie azzal, hogy számos cél és feladat létezik, amelyek megoldása kizárólag akkor lehetséges, ha közben megsértjük az erkölcsi és etikai normákat. Az operatív munka a feje búbjáig szarral van összekenve, ez így volt, van és lesz. Nincs joga ahhoz, hogy szemrehányást tegyen...”

"...azóta, hogy néhány tanítványom nemzetközi elismerést vívott ki magának, tömegével jönnek hozzám a szülők és mind azt akarják, hogy művészt faragjak a gyermekükből. A magánórákért sokat kérek. Nem azért, mert pénzéhes vagyok, hanem azért, mert senkinek sem akarok a terhére lenni. Ha most otthon lennék, akkor csak füttyentenem kellene! Fiatalok és öregek rohannának hozzám... mert tudják: jól megfizetem őket. Ki nem állhatom, amikor szánalomból tesznek nekem szívességet. De néha arra gondolok, mi lenne, ha nem lennének a magánóráim? Mi lenne velem?"

„...nem áll szándékomban nyolc évet várni, amíg az igazságszolgáltatás végre felébred. Harcolni fogok a szabadságomért és bebizonyítom az ártatlanságomat. Nagyon számítok a segítségedre. Pénzünk, hála istennek, van, úgyhogy béreld fel a legjobb ügyvédeket, írjanak beadványokat, tájékoztassák az újságírókat, forduljanak panasszal az Emberi Jogi Bizottsághoz. Nem szándékozom egy olyan bűncselekmény miatt ülni, amit nem követtem el.”

„…annyit sikerült kiderítenie, hogy a férfi körülbelül negyvenöt és ötven között járhat, közepesen magas, sötétszőke haja van, amibe ősz hajszálak vegyülnek, nincs se szakálla, se bajusza, nem visel szemüveget, és akcentus nélkül beszél oroszul. Semmi különös ismertetőjel, csupa »nincs«. Próbálj megtalálni valakit ilyen személyleírás alapján a sokmilliós Moszkvában! És ha nem is Moszkvában él? Teljesen reménytelen...”

"...Ha ön meg van győződve arról, hogy minden bűnöst bíróság elé állít, akkor az igazság nem szenved csorbát. Engem például, ‘35-ben letartóztattak, és a táborban húsz éven keresztül végig az a kérdés gyötört, hogy miért engem? Miért pont engem? Világos, volt egy terv a nép ellenségeinek letartóztatására, és a tervet teljesíteni kellett, bárkit elhurcolhattak. De milyen elv alapján választották ki ezeket a „bárkiket”? Nyilvánvaló, hogy véletlenszerűen. Egyszerűen a sors rábökött az ujjával, és eltalált valakit. És engem talált el. De miért éppen engem és nem a szomszédomat? Érti, miről beszélek?"

„Kilenc év telt el azóta. A négy gyermekkorú gyilkosból már csak Igor Jerohin volt életben. Vakar tábornok kötelességének tartotta, hogy megvédje a családját és biztosítsa felesége és lánya nyugalmát. Még ha nincs is igazuk, de akkor is ők a családja, és ő teljesíti férfiúi, férji és apai kötelességét. Most, közel az ötvenhez, hirtelen azzal szembesült, hogy egész életében hibásan értelmezte a két legfontosabb dolgot, a kötelességet és a családot. De már késő volt, már nem volt visszaút, három halott száradt a lelkén… és nemsokára négy fog.”

„A férfi továbbra is rendszeresen megjelent, váratlanul keresztezte az útját, amikor minden sötét és kihalt volt körülötte. Alina, ha csak módja nyílt rá, igyekezett, hogy esténként ne menjen ki, néha azonban nem kerülhette el, hogy végigmenjen a kihalt, sötét utcán, és a férfi, mintha kifejezetten rá várt volna, azonnal ott termett. Egyik kezével Alina kezét fogta, a másikkal a lány sűrű, egyenes, gesztenyeszínű, selymes haját simogatta... Alina félt és undorodott, de tűrt. Az, hogy esetleg kiabáljon, segítséget hívjon vagy legalább megpróbáljon kiszabadulni, eszébe sem jutott.”

„Újra leoltotta a villanyt, és jól betakaródzott. Szégyellte magát. Gyerekes dolog, hogy minden nesztől megijed. Ez így nem mehet tovább. Hiszen eldöntötte egyszer s mindenkorra, hogy nem fog félni, mert nincs mitől. A házában nincs semmi érték, ide nem tör be senki. Szégyen, hogy ilyen gyáva, össze kell szednie magát.”